A kora nyári hónapok óta Szabadka is menekültüggyel küszködik. Külvárosi peremeken, majd a temetőkben is egyre többször és egyre több közel-keleti bevándorlót lehetett látni, akik azzal a reménnyel érkeztek, hogy sikerül átjutni a magyar határon. Úti céljuk Nyugat-Európa, azonban csak a magyar határig jutnak, mivel a túloldalon felkészülve várják őket, hőkamerával figyelik a határt, lovas határőröket és helikoptert is bevetnek az illegális bevándorlás felőrlése érdekében. Miután elfogják őket, pár napos fogva tartás után a toloncegyezmény alapján visszaküldik őket Szerbiába. Mivel viszont Szerbia és Macedónia között még nincs aláírva a toloncegyezmény azon része, amely a visszatoloncolást szabályozza, néhány napos elzárást követően az utcára kerülnek. Néhány hónap alatt az így Szabadkán ragadt menekültek száma több mint 200 főre dagadt, önszerveződött és a hideg közeledtével a hatóságoktól elrejtőzve, a szeméttelep körüli bozótosban több kisebb telepet alapított. E műanyag fóliákból és nádból összetákolt sátrak tegnap összeégve éktelenkedtek a szeméthegy oldalán.

Menekülteket látva az emberek többsége elfordítja a fejét. Érthető is, hiszen mindenkinek megvan a saját problémája, amivel nap mint nap meg kell küzdenie. Van viszont pár ember, aki felebaráti szeretetből magára meri vállalni ezt a keresztet is. Nyúl Zoltán baptista lelkész, a Baptista Szeretetszolgálat képviseletében és Varga Tibor, a Kelet-Európa Misszió képviselője hosszú hetek óta kenyeret, zöldséget, pástétomot, ruhaneműt és más adományokat osztanak szét a menekülteknek. Akárhogy nézem, nemcsak a felebaráti szeretetből van szükség ilyen akciókra, hanem mintegy megelőzésképpen, hiszen a tél közeledtével a szeméttelepen talált hulladékokból összetákolt sátrak nehezen védik meg az embert az időjárás viszontagságaitól, a pénz nélkül maradt menekültek pedig más híján azt fogyasztják el ebédre, amit találnak: diót, kukoricát. Éhezve és elcsigázva az ember pedig olyasmire is képes lehet, amire egyébként nem, könnyen agresszívvá válhat. Banja Koviljačában négy afgán menekült megerőszakolt egy újságírónőt, Szabadkán pedig néhányan megverték a téglagyár őrét, mert nem engedte őket feltölteni a mobiltelefonjaikat, hanem rendőrért szólt, akiket kivezetett az egyik telepre. Nyáron pedig többször hallhattuk, hogy gyümölcsöt és zöldséget loptak a külvárosi kertekben. Féltek tőlük a helyiek.

A menekültek telephelyén csütörtökön voltam először, amikor az UNHCR képviselőjét kísértük ki a bevándorlókhoz. Bár a kulturális különbségek miatt óvatosan, szinte félve közelítettük meg őket, a menekültek, miután felismerték közöttünk a szeretetszolgálat képviselőit, széles mosollyal üdvözöltek bennünket. Egy eleven tábor fogadott minket, férfiakkal, nőkkel, gyerekekkel.

Kedden újra kimentem a város szélére Tiborral, egyrészt segíteni, másrészt furdalt a kíváncsiság, hogyan élik meg a mindennapjaikat a szeméttelep tövében. Miután sikeresen lealkudtuk a másnapos – kidobásra szánt – több zsák kenyeret az egyik péknél, a legtöbb gyermeket számláló menekülttelep felé vettük az irányt. A téglagyár közelében meglepetés fogadott minket, a szeméttelep és az út között baloldalt valaki felgyújtotta a kaszálót. Ösztönösen jobbra, a telep felé néztünk. A tűz nem terjedt át a telepre, viszont a sátraknak sincs nyoma a bozótosban. Pár méterrel tovább egy helyi tanya tövében megpillantottunk egy tucatnyi menekültet. A férfiak pokrócokat terítettek magukra, és úgy álltak a napon, mobiltelefonjaikat töltötték, a tanya tulajdonosának jóváhagyásával.

– Hétfő reggel rajtaütés történt, több mint harminc rendőr lepett meg minket. A rendőrökkel további három autóbusz érkezett. Mindenkit felszállítottak rá, és elindították őket Macedóniába – panaszolta angolul az egyik pakisztáni férfi, aki a rajtaütés során a táboron kívül tartózkodott, majd hálálkodni kezdett, hogy a tanya tulajdonosa milyen jószívű, mert hosszabbítót bocsátott rendelkezésére, hogy feltölthessék telefonjaikat.

Átsétáltunk a telepre, ahol csupán az egykori sátrak elszenesedett maradványai köszöntek ránk. Minden egyes sátor külön fel lett gyújtva. A sátrakban a pénteken szétosztott élelmek, tök és káposzta megpörzsölt maradványai füstölögtek. Az egykori sátrak melletti fákon ruhák száradtak, a nők és a gyermekek sátránál pedig gyermekcipők hevertek a fűben. Látszik, hogy nem volt idő csomagolásra. Megjegyzik: csupán két sátor maradt éppen az út másik oldalán. A túloldalra érve megkérdezzük, hogy ki gyújtotta fel a szeméttelep tövéből húzódó kaszálót.

– A szeméttelepen guberálók! – feleli három pakisztáni rossz angolsággal. – Mindig bajunk volt velük. Azt mondták ránk, hogy tálibok vagyunk, és Szerbia nem a mi hazánk, hanem az övéké. Pénzt követeltek tőlünk, és el akartak zavarni innen minket.

Kérdésünkre, hogy mire lenne most szükségük, az egyik pakisztáni férfi azt feleli, munkára. Mint megjegyzi, diplomás ember, otthon számítógépekkel foglalkozott. Társalgásunkat egy rendőrautó és egy kisteherautó érkezése szakítja félbe. A menekültek a bozótok tövében felállított sátrakhoz szaladtak, kimentették onnan értékeiket, és húsz méternyire felállított főzőhelyükről figyelték tovább a történteket. A kisteherautó a helyi köztisztasági vállalattól érkezett, beálltak a sátrakhoz, és a munkások bontani kezdték azokat, felpakolva a ponyvát, műanyag fóliákat, a sátorban lévő szőnyegeket, matracokat a járműre. A rendőrség csupán biztosította a területet. Itt már nincs mit segítenünk, tovább indultunk. A készülő ebédet otthagyva a menekültek is útnak indultak, ki tudja hova.

Hazafelé meglátogattuk a harmadik tábort is, ahol az előbbiekhez hasonló látvány fogadott. Felgyújtott sátrak és szanaszét heverő ruhák. Elgondolkodtunk, vajon ki gyújthatta fel. Nem tudni, de nincs is ínyünkre a találgatás. Egy azonban biztos, Szabadkán (is?) tűzoltás történt.